Tavaly készültem a nagy visszatérésre, mert valami nagyon fájt, és úgy gondoltam, hogy ha kiírom magamból, az majd segít.

Aztán nem volt mi segítsen, legalábbis az írás nem, mert az időm nagyobbik részét búfelejtőkben, vagy barátok közt töltöttem pusztítva ezzel az egyik fontos kiválasztószervemet is.

A kiírás elmaradt, de a gyógyulás szép lassan, lépésről lépésre eljött, még ha csak törpeléptekkel is. Soha nem gondoltam volna, hogy 5 évet legalább egy évig fogok emészteni... De ez már a múlt. A fontos a jövő. Neki a sajátja, nekem pedig a sajátom, meg még egy-két fontos emberé.

És hogy miért ragadtam meg a virtuális pennát ismét? Ma volt a napja, hogy vártam valakire. Nagyon vártam. Aztán hoppon maradtam, mert "hoppon hagyott". Némi keserűséget éreztem, amikor közölte telefonon, hogy haza kell mennie Szegedre, de nem haragudtam rá, és most sem haragszom, miközben én már egy órája bolyongtam a belvárosban, fél percenként a telefonomra nézve, mert ugye azt ígérte, hogy ír, amikor már látja, hogy mikor végez.. Valószínűleg én látom rosszul a helyzetet. Kemény hét áll mögöttem, amely alatt a lelket az tartotta bennem, hogy csütörtök este látom őt. Persze még örülhetek, hogy csak csütörtökre jött a "csalódás", mert így tudtam a munkámra figyelni bosszankodás helyett. De picit ez is olyan öröm csak, mint amikor azzal vigasztalódom, hogy jobb, hogy Barbi lelépett, és nem nem pár év múlva, egy szorosabbra fűzött kötelékből tette meg mindezt.

Visszatérve a mára. Vártam, mint a megváltót, készültem, hogy majd beülünk valamelyik étterembe, és beszélünk. Klassz, Pomo d'oro vagy Déryné, esetleg Kiosk / Vakvarjú volt a fejemben. A munkát kicsivel hét előtt félbe is hagytam. Lementem tusolni, hajat mosni, borotválkozni, átöltözni. Ahogy azt illik. Majd elindultam a belvárosba. Ott már persze az SMS-ét vártam, de mivel gyanítottam, hogy nem pont akkor fog végezni, amikorra előrejelezte, elindultam ajándékot venni egy közös ismerősünknek, aki szombaton megy férjhez.

Délelőtt még képeslapon járt az eszem, de aztán beugrott egy régi emlék. Jelen blogom jogelődjén egyszer megjegyzést fűzött egy poszthoz, amelyben az éppen aktuális szerelmemről áradozom. A pontos szavakra nem emlékszem már, de úgy rémlik, hogy párhuzamot vont Adyval és Csinszkával, mondván, hogy azt hitte, ez velük kihalt. Lehet, hogy rosszul emlékszem és nem ez a páros volt a komment tartalma, de mondanivalóm szempontjából ez közömbös.

A lényeg, hogy az emlékeimre építve úgy gondoltam, hogy a mai vacsorapartneremmel hazaküldöm nekik a kis ajándékomat, amely végül egy kétkötetes Ady összes lett (volna) a következő, talán nem túl kreatív logikai szálra felfűzve: a menyasszony humán szakon kezdte meg tanulmányait, és rendelkezik némi ilyen vénával. Közben közgazdász lett belőle, ami legalább a megélhetését talán biztosítja majd, így ennek azért örülök. Szóval az emlékeimre hagyatkozva jópofának találtam, ha kapnak egy olyan ajándékot, amelynek két kötetet van, így tudnak rajta osztozni, némileg utal a közös múltunk egy pontjára is, és még talán maradandó is valamennyire (gondolom, a gratuláló képeslapok nem maradnak meg az örökkévalóságig, mikrohullámú sütőt meg nem az én reszortom lett volna vásárolni nekik).

Tudom, hogy néha kitekert a logikám, meg kerülőúton járom körbe a mondanivalómat, de most is csak így megy.

Szóval, amíg Csillára vártam (kitalált név), beszereztem a kétkötetes Adyt, és ki is gondoltam, hogy az egyik elejére a "De a kezedet fogom...", a másikéra pedig az "... és őrizem a szemedet." töredéket firkantom stílusosan. Lehet, hogy ez már nagyon ragadós lett volna, de hajlamos vagyok érzelgősködni néha, főleg, ha az általam puzzle-ként összerakott master plan tökéletességét tupírozhatom legalább magamnak.

Tehát megvettem a könyvet, és visszaballagtam a Deák térre, hogy megvárjam Csillát. Aki persze jó sokáig nem jött, és nem is írt.Persze nem volt ez annyira szokatlan tőle. Londonban, rosszabb időben is váratott már meg, bár az valószínűleg a helyi közlekedés számlájára volt írható. Mikor aztán megcsörrent a telefonom két vers között a metrólejárat neonfényében, megzavarva ezzel fáradtságtól kissé kábult olvasásomat.

És itt jött a feketeleves: ő már a Nyugatiban. Ezt a telefonon átszűrődő hangosbemondó is megerősítette. Haza kell mennie, azt hitte, van későbbi vonat is. De nincs. Viszont akkor miért nem szólt, hogy ne várjam magamat kinyalva, átöltözve egy drogériát megszégyenítő parfümfelhőben és kisgyermek lelkesedésével, előre örülve annak, ha az általa küldeni kívánt ajándékom és üzenete célba talál.

Az ajándékot nem tudom hát célba juttatni. Utólag már nem lenne stílusos. Hát így lett egy kétkötetes Ady összesem. Meg így nem jártam az átlagosnál puccosabb étteremben. Szereztem egy apró tüskét is ott mélyen legbelül. Persze lehet ám ,hogy találkozunk még, mielőtt visszamegy. Ha éppen ráér. És ha épp el is jön.

Nem haragszom rá, mert ahhoz túlságosan kedvelem. Sőt, csak túlságosan kedvelem. Hiába van normál esetben 1.700 km-re tőlem. Könnyebb lenne, ha nem rajonganék érte. Vagy ha tudná, hogy mennyire rajongok. Vagy ha elmondaná, hogy tudja. Vagy ha azt, hogy tudja, de őt ez nem érdekli.

Ha, ha, ha...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.